Készítette: Nagy Dóra

Ohm, Georg Simon

(Erlangen, 1787.03.16.-München, 1854.7.6.): német fizikus. Apja lakatos volt. Tehetséges fiát már 16 éves korában felvették az erlangeni egyetemre, ahol matematikát, fizikát és filozófiát tanult. 1811-ben doktorált matematikából. Ezután középiskolákban tanított: Nidauban, Neufchatelben, majd 1815-től a bambergi reáliskolában. Tudományos munkásság tekintetében kedvezőbb helyzetbe került 1817-ben, amikor a kölni jezsuita gimnázium fizikatanára volt 1826-ig. Ennél is több lehetősége nyílott a berlini katonaiskolában, ahol 1826-tól 1833-ig működött.

Jelentős kutatási eredményei nehezen kaptak elismerést. Először az angol Royal Society tüntette ki 1841-ben a Copley-éremmel, és választotta tagjául 1842-ben. Csak 1833-ban került a nürnbergi politechnikai főiskola fizikai katedrájára, majd 1849-ben a müncheni egyetemre, ahol 1852-ban nevezték ki professzornak, de a valóban nekivaló munkakörnek már csak két évig örülhetett.

Nevét főleg az elektromosságtan egyik, róla elnevezett alaptörvényével örökítette meg. Pontos mérésekkel kimutatta, nemcsak az Ohm-törvényt, hanem az ellenállásnak a vezetőtől és a keresztmetszetétől való függését is. Különböző anyagok között ellenállási sorrendet határozott meg. Kísérleti törvényeit 1827-ben elméleti meggondolásokkal is alátámasztotta. Ekkor jelent meg A galvanikus lánc című könyve. Ebben a hőterjedésre és az elektromos áramra

vonatkozó törvények hasonlósága alapján arra következtetett, hogy a hőjelenségek és az elektromosság között valamilyen belső kapcsolatnak kell lennie. Ebben a könyvben olvashatók az áramelágazásokra vonatkozó, Ohm által kísérletileg ellenőrzött és később Kirchhoff-törvényeknek nevezett összefüggések is. Ugyanitt állapította meg, hogy az áram „felbontó ereje” az elektrolízisben arányos az áramerősséggel. Eredményes kutatómunkát végzett az optika, a hangtan és a fényinterferencia területén is.

Ohm-törvény

Ohm a Volta-oszlop matematikai elméletének megalapozását tűzte ki célul, és ennek első lépéseként kezdte tanulmányozni a különböző anyagok vezetőképességét. A kísérletek lényeges feltétele volt az állandó erősségű áram, ezért Ohm a kezdetben használt ingadozó áramú Wollaston-féle oszlopot, Poggendorff tanácsára, felcserélte az állandó áramot szolgáltató Seebeck-féle oszloppal. A kísérletek végrehajtásához szükséges volt pontosan mérő műszer is az áramerősség meghatározására. Ohm torziós szálon függő, az árammal párhuzamos mágnestű elfordulásával mérte az áramerősséget. Ezen előfeltételek teljesedésének köszönhető, hogy Ohm igen pontos méréseivel meghatározta, hogy egy drót ellenállása egyenesen arányos a hosszával, és fordítottan arányos a keresztmetszetével, valamint függ az anyagi minőségtől. Tőle ered a fajlagos vezetőképesség fogalma. Ezeket az eredményeket 1825-ben hozta nyilvánosságra. Egy év múlva közölte a róla elnevezett törvényt, amely szerint az áramerősség arányos a feszültségkülönbséggel, ahol az arányossági tényező az ellenállás, vagy ahogy ő fogalmazta meg: a galvánláncban folyó áram nagysága arányos a feszültségek összegével, és fordított viszonyban van az összes ellenállással.

Ohm alkalmazta először a törvényét az áramelágazásokra, és fedezte fel a Kirchhoffról elnevezett áramelágazási törvényeket. Kirchhoff már Ohm után tanulmányozta az áramelágazások különböző eseteit 1847-ben.